A Túlzás Jáspis Vörös Hegyei

A túlzás. Milyen könnyen elcsábul az ember! Hiszen a világ telis-tele van ígéretekkel, csillogó-villogó kacatokkal, amik azt suttogják: "Neked jár! Több kell! Érd el!" És mi, szegény vándorok, hajlamosak vagyunk bedőlni ennek a mámorító éneknek.

Egykor volt egy hegymászó, aki nem elégedett meg a könnyebb útvonalakkal. Ő a legmeredekebb, a legveszélyesebb csúcsokat akarta meghódítani. Nem a hegy iránti tisztelet hajtotta, hanem a bizonyítási vágy, a kétségbeesett görcs, hogy a világ lássa, ő a legjobb. Ette a vágy, mint a rozsda a vasat.

Egy napon, a Jáspis Hegyen mászott. A levegő ritka, a sziklák csúszósak voltak. De ő csak ment, egyre feljebb, a saját határát feszegetve. Figyelmen kívül hagyta a figyelmeztető jeleket, a zsibbadó ujjait, a fullasztó fájdalmat a mellkasában. Túl akart teljesíteni, többet akart, mint amit a teste és a lelke elbírt.

És akkor bekövetkezett. Egy rossz lépés, egy meglazult kő, és zuhant. Zuhatagként robogott lefelé, a túlzás áldozata lett.

A hegy nem ítélkezett. Csak csendben figyelte. Mert a Jáspis Vörös Hegyek emlékeztetnek minket arra, hogy a mértékletesség nem gyengeség, hanem bölcsesség. Az igazi erő nem abban rejlik, hogy mindent akarunk, hanem abban, hogy tudjuk, hol a határ. Hogy meghalljuk a testünk és a lelkünk suttogását, mielőtt a túlzás jáspis vörös hegyei örökre foglyul ejtenek.