A Túlzások Lila Ködfátyla

Sokszor érezzük, ahogy a lélek egy mély kútba zuhan, melynek alján a túlzások lila ködfátyla lebeg. Mindannyian ismerjük ezt az érzést, mikor egy apró lángot hatalmas tűzzé táplálunk, egyetlen csepp vizet óceánná duzzasztunk. Túlzásba visszük a jót, a rosszat, a szeretetet, a gyűlöletet, mindent.

Egy idős mesélő mondta egyszer, hogy a mérleg nyelve sosem állhat meg a középponton, mindig kibillen valamerre. De nem mindegy, mennyire engedjük el a láncokat. Mert a túlzások nem mások, mint a valóság torz tükörképei, melyekben elveszítjük önmagunkat.

Én például a szenvedélyt vittem túlzásba. Szerelemben, munkában, mindenben tűzforró akartam lenni. Azt hittem, minél jobban égek, annál fényesebb lesz az életem. De végül csak hamuvá lettem. A lila köd eltakarta a látásomat, és nem vettem észre, hogy valójában a saját energiámat emésztem fel.

Amikor ráébredtem, hogy fuldoklom a túlzások mocsarában, elkezdtem tudatosan figyelni a belső hangomra. Megtanultam finoman irányítani az érzelmeimet, nem elnyomni, hanem kanalizálni őket. Lassan, lépésről lépésre visszanyertem az egyensúlyomat. Azóta is vigyázok, hogy a lila ködfátyol ne fedje el a valóságot. Mert a harmónia nem a tűzben, hanem a szív csendes lángjában rejlik.