A Türelem Aranyló Méhkasa

A türelem néha olyan messzinek tűnik, mint a csillagok fénye egy felhős éjszakán. Pedig ott van, csak nem látjuk. Nem értjük, hogy a méz nem azonnal cseppen az ajkunkra, hanem a méhek szorgos munkájának gyümölcse, a virágok édes nektárjából lassan, türelmesen gyűjtögetve, formálódva válik azzá.

Volt egyszer egy kertész, aki rózsákat ültetett. Mindennap gondozta őket, öntözte, gyomlálta a tövüket. De a virágok nem nyíltak, legalábbis nem olyan gyorsan, ahogy a kertész szerette volna. Türelmetlen volt, azt hitte, valamit rosszul csinál. Szinte naponta háborgott a rózsákon, kérdőre vonta őket, miért nem bontják ki szirmaikat. Egy nap egy idős asszony sétált el a kert mellett. Meglátva a kertész arcán a haragot, megszólította: „Fiatalember, a rózsák éreznek. A szeretet türelmet igényel.” A kertész elszégyellte magát. Megértette, hogy a türelem nem a várakozás passzív állapota, hanem aktív szeretet, a növekedés és a kibontakozás iránti bizalom. Onnantól kezdve nem siettette a rózsákat, hanem egyszerűen szerette őket. Beszélt hozzájuk, énekelte nekik, és hagyta, hogy a saját tempójukban fejlődjenek. És a rózsák, meglepően hamar, gyönyörű virágokkal hálálták meg a türelmes szeretetet.

A türelem tehát nem csupán kivárás, hanem a lélek mélyéről fakadó elfogadás. A tudat, hogy minden a maga idejében történik, és hogy a sietség csak elrontja a harmóniát. Mint a méhek a kaptárban, mi is türelemmel építjük az életünk méhkasát, cseppenként gyűjtve a tapasztalatokat, a tanulságokat, és azokat aranyló bölcsességgé alakítva.