A Türelem Bíbor Palástszövése

Tegnap egy idős asszonyt láttam a piacon. Apró, ráncos kezei remegtek, ahogy a paradicsomokat válogatta. Türelmetlenül álltam mögötte, siettem volna tovább, a napirendem szorított. De ahogy néztem őt, eszembe jutott a nagymamám, és az a végtelen türelem, amivel engem tanított kötni, pedig én folyton elrontottam a szemeket.

Rájöttem, hogy a türelem nem a passzivitás vagy a belenyugvás szinonimája. Inkább egy bíbor palást, amit magunkra öltve elviselhetőbbé tesszük a várakozást. A türelem nem azt jelenti, hogy nincsenek elvárásaink vagy céljaink, hanem azt, hogy képesek vagyunk elfogadni a folyamatot, a természetes ritmust. Mert minden virágnak szüksége van a napsütésre és az esőre, minden fának a gyökerek mélyre eresztésére.

Néha úgy érezzük, a világ felgyorsult, minden azonnal kell, és ha nem kapjuk meg, frusztráltak leszünk. Pedig a türelem nem más, mint a saját belső ritmusunk megtalálása, a bizalom abban, hogy minden a maga idejében történik. A türelem gyakorlása olyan, mint egy lágy dallam, ami lecsendesíti a háborgó lelket. És amikor a türelem bíbor palástjába burkolózunk, megláthatjuk a szépséget a lassúságban, a növekedés rejtett csodáját, és azt, hogy minden a tökéletes időben érkezik meg hozzánk. Talán még a legfinomabb, legzamatosabb paradicsomok is.