A Türelem Gyöngyház Kapui

A türelem néha olyan távoli csillagzatnak tűnik, melynek fénye évmilliók alatt ér ide. Olykor úgy érezzük, sosem fogjuk birtokolni, pedig valójában ott rejlik bennünk, csak éppen vastag rétegek fedik. A türelmetlenség leginkább egy zakatoló patakhoz hasonlít, mely mindent elmos, ami az útjába kerül. Nem hagy időt a szemlélődésre, a megértésre, a valódi kapcsolódásra. Kapkodunk, siettetünk, és közben elszalasztjuk az élet finom rezdüléseit.

Egy régi történet szerint, egy idős mester arra tanította tanítványait, hogy ültessenek magokat. Az egyik tanítvány, akit Árnyéknak hívtak, rendkívül türelmetlen volt. Minden nap kiásta a magot, hogy megnézze, hajt-e már. Persze, a mag sosem hajtott ki így, és Árnyék frusztráltan panaszkodott a mesternek. A mester csak mosolygott, és azt mondta: "Árnyék, a türelem olyan, mint a víz. Ha túl sok vizet öntesz a magra, megfullad. Ha túl keveset, kiszárad. Meg kell találnod a megfelelő egyensúlyt, és hagynod kell, hogy a mag a saját tempójában növekedjen."

Árnyék lassan megértette, hogy a türelem nem passzív várakozás, hanem aktív elfogadás. Elfogadás annak, hogy minden a saját időben történik. A türelem gyöngyház kapui lassan megnyílnak előttünk, amikor megtanulunk bízni a folyamatban, és elengedjük a kontrollt. Amikor megértjük, hogy a legszebb dolgok az életben gyakran a leglassabban érnek be. Ahogy a Nap is türelmesen kel fel minden reggel, úgy a mi lelkünk is türelmesen várja, hogy kivirágozzon.