A Türelem Labradorit Lépcsői

A türelem olykor a leghosszabb út, melyet bejárunk önmagunkhoz. Emlékszem, mikor a kis folyó partján ültem, s vártam, hogy az áradás leapadjon. Mérgelődtem, hogy a tervem, a túlsó part elérése meghiúsult. Idő pazaroltam elkeseredésemre, ahelyett, hogy észrevettem volna a folyó medrében rejlő csodát. Apró köveket, melyek ragyogtak a víz alatt.

Egy öreg halász jött oda hozzám, s mosolyogva mondta: "A folyó nem siet, de mindenhova odaér." E szavak elgondolkodtattak. Nem a cél a lényeg, hanem az utazás, a megélt pillanatok. Nem a túlsó part elérése számított, hanem az, hogy megtanuljam elfogadni a várakozást, a változást, az áramlást.

A labradorit köve emlékeztet erre. Ahogy a fény megtörik a belsejében, úgy törik meg a türelmetlenségünk is a várakozásban. Minden késlekedésben lehetőség rejlik. Lehetőség a megfigyelésre, az elmélyülésre, a belső csend megtalálására. A türelem nem passzivitás, hanem bölcsesség. A tudatosság, hogy a dolgok a megfelelő időben történnek, nem a mi akaratunk szerint. A labradorit lépcsőin járva megtanuljuk meglátni a csodát a várakozásban, s elfogadni az élet ritmusát.