A Türelem Lapis Lazuli Óceánja

A mai reggel a konyhaablak előtt talált. Kávé illata szállt, ahogy a kelő Nap első sugarai a párás üvegen táncoltak. Valami hiányzott. Valami sürgetett belülről, pedig minden rendben volt. Aztán megértettem: a türelem hiányzott. Olyan volt, mintha egy apró, tüskés labda szorítaná a mellkasomat, arra ösztönözve, hogy azonnal, most rögtön történjenek dolgok.

Régen azt hittem, a türelem passzivitás. Hogy várakozni annyi, mint elvesztegetni az időt. Pedig a türelem nem a tehetetlenség csendje, hanem a belső óceán mély kékje. Ott, a felszín alatti mélységben formálódnak a dolgok. Mint a lapis lazuli, melynek aranyereit a föld mélye rejti, úgy érnek bennünk a megoldások, a megértések, a válaszok.

A türelem az a varázslat, ami a káoszt harmóniává szelídíti. Mint a kertész, aki gondosan elveti a magokat, majd türelemmel várja, hogy azok gyökeret eresszenek és virágba boruljanak. Nem rángatja a növényeket, nem sietteti a természet rendjét, hanem bízik a folyamatban. Mert tudja, hogy minden a maga idejében érik meg.

Most, ahogy a kávém gőzölög, érzem, hogy a tüskés labda oldódik. Helyette egy mély, nyugodt kék áramlás tölt el. Nem sietek. Bízom abban, hogy ami meg kell történnie, az meg fog történni. A saját, tökéletes időzítésében. És ez a tudat maga a béke. A türelem ajándéka.