A Türelem Lazurit Lépcsői

Ma a türelem lazúrkék lépcsőire gondolok. Elképzelem, ahogy lassan, szívósan emelkednek a ködös hegyoldalon felfelé, oda, ahol a csillagok már nappal is látszanak. Annyiszor akarunk azonnal a csúcsra érni, most, rögtön, minden erőfeszítés és várakozás nélkül. De a lélek útja nem ilyen. A lélek a lassú, mély lélegzetekben találja meg a nyugalmat, abban, hogy megengedi a folyamatnak, hogy kibontakozzon a saját tempójában.

Láttam egy gyönyörű, idős tölgyfát. Több száz évet élt már meg, minden évgyűrűje egy-egy lecke, egy-egy megtapasztalás. Vajon sietett valaha is? Vajon türelmetlenül várta a tavaszt a dermesztő tél közepén? Nem hiszem. Egyszerűen állt, gyökerei mélyen a földbe kapaszkodva, és bízott abban, hogy a nap újra felkel, hogy a tápláló eső újra elered.

Nekünk is erre van szükségünk: gyökereket ereszteni a jelen pillanatba, és bízni a folyamatban. Tudom, könnyebb mondani, mint megtenni. De minden egyes türelmetlen gondolat, minden egyes siettetés helyett álljunk meg egy pillanatra, vegyünk egy mély lélegzetet, és emlékezzünk a lazúrkék lépcsőkre. Emlékezzünk arra, hogy minden egyes lépés közelebb visz a csillagokhoz, és hogy a türelem maga a jutalom. A türelem az a csendes erő, amely lehetővé teszi, hogy meglássuk a szépséget a lassúságban, a növekedésben, a változásban. A türelem az, ami összeköt minket a mindenséggel, a kozmikus ritmussal, ami soha nem siet, de soha nem is késik.