A Türelem Lazúrkék Tengeröble

Olykor a türelmetlenség fullasztó szeleként hasít át a napjaimon. Mintha egy láthatatlan kéz sürgetne, mintha minden pillanat elveszett lehetőség lenne. Figyelem magam: kapkodó mozdulatok, befejezetlen mondatok, ideges dobolás az ujjaimmal. Aztán eszembe jut a régi tengerész meséje a lazúrkék öbölről, ahol a hullámok lassan, szinte álmosan érnek partot. Ott megtanulta, hogy a tenger ereje nem a viharban, hanem a kitartó hullámzásban rejlik. Azt, hogy a lélek békéje a csendes várakozásban születik meg. A türelem nem passzivitás, hanem egy aktív figyelem. A mag elföldelése után sem rohanunk ki naponta ellenőrizni, kihajtott-e már. Hisszük, hogy idő kell, táplálás, fény. Ugyanígy van ez az álmainkkal, a céljainkkal, a kapcsolatainkkal is. Meg kell adni nekik az időt, hogy a saját ritmusukban fejlődjenek. Meg kell engednünk, hogy a várakozás csendjében formálódjanak. A türelem nem a gyengeség jele, hanem az önuralomé. Az elfogadásé, hogy nem irányíthatunk mindent. A hit ékes bizonyítéka.