A Türelem Mézeskalács Illata

Néha úgy érzem, az idő egy hatalmas, türelmetlen folyó. Sodrása magával ránt, és én kapaszkodom a partba, félve elengedni, nehogy elsodorjon a jövő ismeretlenjébe. Pedig a folyó mélyén ott rejtőznek a válaszok, a megoldások, a sorsom legszebb gyöngyszemei. Csak épp a felszínről, a rohanás közben nem látni őket. Egyik nap egy idős asszonnyal találkoztam a piacon. Apró, ráncos kezei között mézeskalács illatozott. Megkérdeztem tőle, mi a titka a tökéletes mézeskalácsnak. Mosolyogva felelte: "A türelem, kislányom. A tészta időt kér, hogy megkeljen, a fűszerek időt kérnek, hogy összeérjenek, a sütő pedig időt kér, hogy aranybarnára varázsolja őket." Akkor értettem meg, hogy a türelem nem passzív várakozás, hanem aktív jelenlét. Nem a folyó sodrása ellen kell küzdenem, hanem el kell engednem magam, és hagynom kell, hogy a víz vigyen. Hagynom kell, hogy az idő megérleljen, hogy a tapasztalatok összeérjenek, és hogy a sorsom aranybarnára süljön. A türelem nem a hiány, hanem a teljesség felismerése a pillanatban. Mert minden, amire szükségem van, már itt van, bennem. Csak idő kell, hogy kibontakozzon.