A Türelem Mézszínű Folyama

Az idő… Milyen furcsa, kettős természetű dolog. Egyfelől száguld, percek olvadnak egybe órákká, napok hetekké, és mire észbe kapunk, már a visszapillantó tükörben látjuk a fiatalságunk mosolyát. Másfelől viszont képes vánszorogni, mintha a pillanatok mézbe lennének mártva, és minden mozdulat egy örökkévalóságig tartana. Leginkább akkor érezzük ezt, amikor türelmetlenek vagyunk. Amikor a szívünk egy valami után sóvárog, a lelkünk pedig már rég oda akar érni, valahova a távolba.

Én is így éreztem a múlt héten. Egy új projekt elindítására vártam, ami számomra sorsfordítónak ígérkezett. Minden apró jelre figyeltem, minden e-mailt izgatottan nyitottam meg, hátha végre megérkezik a jóváhagyás, a zöld lámpa. De a válasz csak nem érkezett. Frusztrált lettem, majd egyre ingerültebb. Elkezdtem kételkedni, félni, hogy valami elromlott. Vajon nem vagyok elég jó? Vajon nem érdemlem meg ezt a lehetőséget?

Egyik este, a csillagokat kémlelve, hirtelen eszembe jutott egy régi történet egy kertészről, aki egy csodálatos virágmagot kapott. A kertész elültette a magot, gondozta, öntözte, naponta megnézte, vajon kibújt-e már a földből. De a mag csak nem akart kicsírázni. A kertész egyre türelmetlenebb lett, elkezdte a földet túrni, hogy lássa, mi történik odalent. Ezzel azonban csak megzavarta a mag természetes fejlődését. Végül a mag elpusztult.

Megértettem. Néha a dolgoknak idő kell. Idő, hogy gyökeret eresszenek, hogy megerősödjenek, hogy kibontakozzanak. A türelmetlenség olyan, mint a gyom, ami elfojtja a növekedést. A türelem viszont a napfény és az eső, ami táplálja a lelket és segíti a virágzást.

Elengedtem a görcsös ragaszkodást