A türelem rózsaszín alkonya

A kertész minden nap gondozta a rózsabokrot. Öntözte, tápoldatozta, védte a kártevőktől. Már hetek teltek el, s a bokor csak zöld leveleket hozott, bimbót nem. A kertész türelmetlenkedni kezdett. „Miért nem virágzik? Talán rossz fajtát ültettem? Talán nem vagyok elég jó kertész?” – forgolódtak benne a kételyek. Egy nap, már-már feladta a reményt, amikor egy idős asszony sétált el a kertje előtt. Megállt a rózsabokornál, s halkan megszólalt: „Milyen gyönyörű levelei vannak! Milyen erős a bokor! Érzem, hogy tele van élettel. Csak idő kérdése, s kibontja legszebb rózsáját.” A kertész elcsodálkozott. Soha nem gondolt a levelekre, csak a virágra vágyott. Az idős asszony szavai megnyugtatták. Rájött, hogy a növekedés nem siettethető. A rózsának időre van szüksége, hogy gyökeret eresszen, erőt gyűjtsön, s csak azután bontsa ki a virágát. A türelem nem passzivitás, hanem bizalom. Bizalom a természet rendjébe, az idő múlásába, a saját belső ritmusunkba. Ahogy a rózsa kibontja szirmait a megfelelő időben, úgy mi is megérkezünk a célunkhoz, ha hagyjuk, hogy a dolgok a maguk ütemében történjenek. A türelem rózsaszín alkonya nem a várakozás passzív sötétsége, hanem a bizalom lángja, ami megvilágítja a kibontakozás útját.