A Türelem Sárga Jáspis Virágai

Olyan sokszor kapkodunk, rohanunk a világban, mintha a létezésünk egyetlen célja az lenne, hogy minél előbb elérjük azt a bizonyos célt, ami talán soha nem is létezett igazán. Elfelejtjük észrevenni a virágok szirmait kibontó türelmet, a fák évgyűrűibe zárt évszázados bölcsességet, a csillagok milliárdnyi éven át tartó útját. Pedig a türelem nem passzív várakozás, hanem aktív teremtés.

Elképzelek egy kertészt, aki elvet egy magot. Nem rángatja ki naponta, hogy megnézze, gyökeret eresztett-e már. Nem követeli, hogy azonnal virágozzon. Tudja, hogy a mag földre, vízre, napfényre és csendre van szüksége. Tudja, hogy a természetnek megvan a maga ritmusa. És a kertész türelmesen gondozza, táplálja a földet, és várja a csodát.

Mi is kertészek vagyunk a saját életünkben. A magok a vágyaink, az álmaink, a céljaink. A föld a lelkünk, a víz a szeretetünk, a napfény a hitünk. És a csend... a csend az, amire talán a legnehezebben találunk időt. A csendben halljuk meg a lelkünk suttogását, a csendben érthetjük meg a türelem igazi jelentését. A csendben tudunk táplálékot adni a virágainknak.