A Türelem Türkiz Lótusza

Hajnal volt, a nap épp csak festette rózsaszínre a felhőket, amikor a kertem mélyén, a tavirózsák között egy különös látvány fogadott. Egyetlen türkizkék lótusz bontogatta szirmait. Nem emlékeztem, hogy ültettem volna ilyet, de a színe, a lágysága azonnal megragadott.

Napokig figyeltem. A többi rózsa már virágzott, ontotta illatát, ez a türkiz szépség viszont lassan, szinte alig észrevehetően nyílt. Türelmetlen lettem. Miért nem mutatja meg magát teljesen? Miért ennyire visszafogott? Hiszen látom benne a potenciált, a ragyogást!

Egy délután, már majdnem a kezembe vettem, hogy óvatosan kinyissam a szirmait. Éreztem, hogy ez a „segítség” kell neki. Ahogy közelebb hajoltam, éreztem a gyengéd illatát, ami mélyen a szívembe hatolt. És akkor értettem meg.

Nem nekem kell siettetnem. A lótusz a saját ütemében nyílik. A türelem nem passzivitás, hanem elfogadás. Elfogadás önmagam iránt, az utam iránt, és mindenki más iránt is. Mindenki a saját ritmusában érkezik meg, a saját idejében virágzik ki. Az erőszakos siettetés csak megöli a szépséget, elpusztítja a csodát.

Azóta is ott van a kertemben a türkiz lótusz. Minden nap egy picit jobban megmutatja magát, de sosem teljesen. Mert a lényeg nem a tökéletes virágzás, hanem az út, a folyamat, a türelem megtapasztalása. És minden alkalommal, amikor ránézek, emlékeztet arra, hogy bízzak az időben, bízzak a folyamatban, és bízzak önmagamban. Mert minden, ami igazán értékes, időt és türelmet igényel.