A Türelmetlenség Homokszínű Sivatagja

Türelmetlenség. A perzselő szél, mely kiszárítja a lélek oázisát. A homokszínű sivatag, ahol minden lépés kín, minden várakozás örökkévalóság. Ó, mennyire ismerős ez a táj! Éreztem már én is a forró homokot a talpam alatt, láttam a délibábot ígérni a gyors megváltást, ami sosem érkezett meg.

Azt hittem, ha elég gyorsan futok, lerázom magamról a várakozás terhét. Siettettem a virágzást, mielőtt a magok gyökeret eresztettek volna. Elvártam a gyümölcsöt, mielőtt a fa kivirágzott volna. És cserébe csak töviseket szedtem, keserű ízt éreztem.

A türelmetlenség ugyanis illúzió. Elhiteti veled, hogy irányítod az időt, hogy megelőzheted a sorsot. Pedig az idő folyik, a sors pedig kibontakozik, a mi dolgunk pedig nem az, hogy siettessük, hanem az, hogy megéljük a jelen pillanatát.

Egy nap, mikor már teljesen kimerültem a futástól, leültem a sivatag közepén. És ekkor megláttam. Egy apró, homokba gyökerezett virágot. Apró, de élt. És nem sietett sehova. Egyszerűen csak létezett, a maga tökéletes ütemében. Akkor értettem meg, hogy a türelem nem passzivitás, hanem a természet ritmusának elfogadása. A hit, hogy minden a maga idejében érkezik, ha mi is a megfelelő helyen várunk. Azóta is tanulom ezt a leckét, néha jobban, néha rosszabbul. De tudom, hogy a sivatagban is virágok nyílnak, ha elég türelmesek vagyunk ahhoz, hogy meglássuk őket.