A Türelmetlenség Rozsdabarna Rácsai

A kertemben, ahol a rózsák a Nap szerető ölelésében bontják ki szirmaikat, találtam rá a türelmetlenség rozsdabarna rácsaira. Nem is kerestem, egyszerűen ott voltak, egy árnyék a hajnali fényben. Egy kis, alig kibújt hajtást láttam, amint görcsösen igyekezett a magasba törni, mielőtt még gyökerei elég mélyre kapaszkodhattak volna a földben. Láttam rajta a türelmetlenséget, azt a mohó vágyat, hogy azonnal beteljesítse önmagát.

És akkor megértettem, hogy a türelmetlenség nem más, mint egy belső rács, amelyet mi magunk emelünk magunk köré. Egy kényszeres sürgetés, ami megakadályoz abban, hogy megéljük a pillanatot, hogy meglássuk a szépséget a kibontakozásban, a fejlődés lassú, de biztos folyamatában. Mintha egy festőművész lennénk, aki már az első ecsetvonás után a kész remekművet akarja látni, megfeledkezve a színek keverésének, a vonalak finomításának művészetéről.

A türelmetlenség elvakít minket, nem engedi, hogy meglássuk a természet rendjét, a kozmikus időzítést. Pedig minden, ami értékes, időt igényel: egy barátság elmélyülése, egy seb begyógyulása, egy álom megvalósulása. A türelmetlenség rabszolgájává válunk, miközben a türelem ajándék, egy kulcs a belső béke kertjéhez.

Most már lassan, a Nap sugarainak melegében öntözöm a kis hajtást, tudva, hogy a gyökerek mélyre hatolnak, és a virág a megfelelő időben, a maga tökéletes módján fog kibontakozni. És én, türelmesen várok. Mert tudom, a szépség nem a sietségben rejlik, hanem a türelem mély, csendes bölcsességében.