A Vágy Rubin Szívverése

A vágy. Oly sokszor démonizáljuk, mint valami sötét, önző ösztönt, ami eltérít minket a spirituális útról. Pedig a vágy, ha jól értelmezzük, nem az ellenségünk, hanem a legmélyebb önmagunk térképe. A szívünk rubin szíve, lüktetve mutatja az irányt, amerre a lelkünk igazán szárnyalni vágyik.

Elvesztem egyszer egy sűrű erdőben, a vágyaim erdejében. Mindenfelé csábító ösvények, ragyogó gyümölcsök, hívogató hangok. Mindegyik azt ígérte, hogy itt találom meg, amit keresek. Rohantam egyik ösvényről a másikra, gyümölcsöt gyűjtöttem, hangokra figyeltem, de a keresésem csak egyre nagyobb káoszt szült. Üresnek és csalódottnak éreztem magam.

Aztán leültem egy mohos kövön, és ahelyett, hogy a külső ingereket fürkésztem volna, befelé fordultam. Hallgattam a saját szívemre. Nem a kapzsi, követelőző hangra, hanem a halk, mély lüktetésre, ami valami igazán lényegesre vágyott. Nem birtoklásra, nem elismerésre, nem is múló örömökre. A szívem a kapcsolódásra vágyott. A teljességre, ami csak a szereteten keresztül érhető el. Akkor értettem meg, hogy a vágy nem egy elkerülendő akadály, hanem a lelkem iránytűje, ami a szeretet felé mutat. Most már tudom, hogy nem a vágyat kell elfojtanom, hanem megtanulnom helyesen értelmezni a jelzéseit. És követni a rubin szívverést, ami hazavisz.