A Vágy Rubin Vörös Labirintusa

A vágy. Oly sokszor festjük le ragyogó, bíborvörös színnel, a rubin ékkövével ékesítve. Pedig, mi van akkor, ha a vágy nem az a tündöklő cél, ami felé vágyakozunk, hanem maga a labirintus, amin át kell vágnunk magunkat, míg megértjük valódi mivoltát? Egy idős asztrológus mesélte nekem egyszer, hogy a Vénusz néha nem a szerelem édes dallamát játsza, hanem a birtoklás csábító sziréndalát. Megmutatja nekünk, mit akarunk, de elrejti, hogy mire van valójában szükségünk.

Belevetettem magam ebbe a rubin vörös labirintusba. Úgy éreztem, tudom, mit akarok: elismerést, sikert, szeretetet. Hajszoltam őket, minden erőmmel. De minél jobban akartam, annál inkább elcsúsztak az ujjaim között, mint a finom homokszemek. Aztán egy nap, a labirintus mélyén, ahol a falak már omladozni kezdtek, megértettem. Nem az elismerést akartam, hanem az önbecsülést. Nem a sikert, hanem a beteljesedést. Nem a szeretetet, hanem az önmagam iránti elfogadást. A vágy, ez a ragyogó rubin, csak egy tükör volt, mely saját hiányaimat vetítette elém. És amint megláttam a tükörkép mögött önmagam, a labirintus falai lassan eltűntek. A bíborvörös fény pedig átalakult egy lágy, belső ragyogássá, mely végre otthonra lelt bennem.