A Vágy Rubinvörös Lángjai

A vágy... mennyire démonizáljuk, és mennyire tartjuk mégis életben a tüzét magunkban. Nem a birtoklás éhségéről beszélek, nem a hiány szülte ürességről, hanem arról a rubinvörös lángról, ami akkor lobban fel bennünk, amikor megpillantunk egy távoli csillagot. Egy lehetőséget, egy ideát, egy olyan jövőt, ami mélyen rezonál a lelkünkkel.

Én régóta éltem a "kell" és "muszáj" szürke falai között. Tudtam, mit várnak tőlem, és jól játszottam a szerepemet. Aztán egy nap, egy régi könyvesbolt poros polcán megakadt a szemem egy apró, kézzel festett dobozon. Kinyitottam, és egyetlen, tökéletes csiszolású rubin feküdt benne. Megfogtam, és hirtelen valami felébredt bennem. Nem a birtoklás vágya volt, hanem a felismerésé. Felismertem, hogy elfelejtettem valamit, ami a legfontosabb: a saját belső tüzemet.

A rubin emlékeztetett arra, hogy a vágy nem feltétlenül gonosz. Lehet iránytű, ösztönző erő, ami a legjobb önmagunk felé vezet. Fontos persze, hogy ne veszítsük el a mértéket, ne hagyjuk, hogy a vágy uralkodjon rajtunk. De ne is fojtsuk el teljesen. Engedjük, hogy a rubinvörös láng égjen, vezessen, mutassa az utat a saját, egyedi csillagaink felé. Mert azok a csillagok ott vannak, mindannyiunk számára. Csak néha elfelejtünk felnézni az égre.