A Vágy Topáz Tűzkertje

A vágy olykor topázzá dermed bennünk, ragyogó, mégis égető tűzkertté. Nem a beteljesült vágyakról beszélek, azok a jade nyugalmával simogatnak. Hanem azokról, melyek megvalósíthatatlanok, tiltottak, vagy egyszerűen csak a pillanat illékony szüleményei. Ezek a vágyak kertjében tüzes virágok nyílnak, színük a naplemente minden árnyalatát magában hordozza, illatuk pedig a tiltott gyümölcsök édes mérge.

Évekkel ezelőtt, egy nyári napforduló idején, találtam rá erre a kertre önmagamban. Egy ismeretlen iránt éreztem elfojtott vonzalmat, egy olyan személy iránt, akivel az élet sosem engedhette meg, hogy összekössön. A vágy tűzkertje akkor lobbant lángra igazán, s én engedtem, hogy a forróság átjárjon. Nem akartam elfojtani, nem akartam letagadni, csak lélegezni vele. Megértettem, hogy a vágy önmagában is érték. Nem feltétlenül kell beteljesülnie ahhoz, hogy tanítson, hogy ébren tartson bennünk valamit az élet iránti szomjból.

A topáz tűzkertje megtanított arra, hogy a vágyak nem mindig az irányt mutatják, amerre mennünk kell, hanem néha csak az energiát, amivel mennünk kell. Hogy a szenvedély nem feltétlenül a birtoklásról szól, hanem a létezés intenzitásáról. Hogy a tűz, ha nem engedjük elszabadulni, hanem tisztelettel figyeljük, megvilágítja az utat, és melegen tartja a szívünket a leghidegebb éjszakákon is. Ma már ritkán látogatom ezt a kertet, de tudom, hogy ott van. És ha szükségem van egy kis emlékeztetőre, hogy élek, hogy érzek, hogy lélegzem, elég egy pillantást vetnem a topáz ragyogására, és a tűzkert virágai újra kinyílnak bennem.