A Vágyak Égető Fénye az Alkonyatban

Léleknaplóm sorait írom, miközben a lemenő nap utolsó sugarai narancssárga fátylat vonnak a világra. Ebbe a puha fénybe burkolózva elmélkedem a vágyakról. Nem arról a fajta vágyról, ami puszta akarat, vagy ami a hiányból fakad, hanem arról a mély, szinte archetipikus vonzásról, ami a lélek legmélyebb bugyraiból tör fel. Mintha egy évezredek óta szunnyadó mag ébredne fel, és keresné a napfényt.

Ez a fajta vágy nem a birtoklásról szól, hanem a teljessé válásról. Arról a mélyről jövő hívásról, ami azt súgja: "Emlékezz, ki vagy! Emlékezz, mi a küldetésed!" Gyakran tévesztjük össze ezt a lélek mélyről jövő suttogását a múlandó, földi dolgok utáni sóvárgással. Pedig a kettő ég és föld. Az egyik elillan, ha beteljesül, vagy eléri célját; a másik, a lélek vágya, mint egy örökké égő lámpa, folytonosan világít, és utat mutat. Akkor is ott van, ha elfeledkezünk róla, és akkor is, ha épp ellenállunk neki.

Azt mondják, minden emberben ott él egy ősi vágy, egy ősi láng, ami visszavezetne minket az otthonhoz. Az otthonhoz, ami nem egy fizikai hely, hanem egy tudatállapot, a teljesség és a békesség szentélye. Sokszor keressük ezt a vágyat külső dolgokban, kapcsolatokban, sikerekben. De a kozmikus igazság az, hogy ez a fény bennünk ég. Csak meg kell tanulnunk újra felismerni, és hagyni, hogy az alkonyat árnyékai között is ragyogjon. Nem kell félni tőle, még ha égetőnek is tűnik. Az égés csak a tisztulás része, egy folyamat, ami által a hamis rétegek lehámlanak, és felfedik azt a tiszta, eredeti esszenciát, ami valóban mi vagyunk. A lélek alkonyatban égő vágyai nem hiábavalók. Ők azok a csillagok, melyek