A Vágyak Óceánzöld Kagylója

Hajnal volt, a Nap még csak óvatosan kukkantott ki a horizont mögül, aranyat festve a tenger hullámaira. Én pedig ott álltam a parton, a lábam a hűvös homokba süppedve, és egyetlen vágy égett bennem: megtalálni a tökéletes kagylót. Egyet, ami az egész óceán titkát rejti magában, egyet, aminek a színe pontosan az én lelkem rezdüléseit tükrözi. Órák teltek, a hátam égette a Nap, a hajam sós szélben táncolt, de én csak kerestem, kutattam, válogattam a kagylók között. Mindegyikben találtam valami hibát, valami, ami nem stimmelt: ez túl kicsi, az túl szabálytalan, amaz túl fakó. Egyszer csak, ahogy már majdnem feladtam, megpillantottam. Ott hevert, a nedves homokban, egy óceánzöld kagyló, melynek belsejében a hajnal aranya játszott. Tökéletesnek tűnt.

Felvettem, de ahogy közelebb vittem a szememhez, észrevettem egy apró repedést az oldalán. A csalódottság hulláma öntött el. Mégsem tökéletes. De akkor eszembe jutott egy régi bölcsesség: a tökéletesség illúzió. A repedés nem hiba, hanem a kagyló története, a viharok, amiket túlélt, a mélységek, amiket bejárt. A saját életemre gondoltam. A vágyaimra. És rájöttem, hogy a vágyaim is olyanok, mint ez a kagyló: gyönyörűek, de sosem tökéletesek. És éppen ebben rejlik a szépségük. A repedéseink, a hibáink tesznek minket egyedivé, igazivá, szerethetővé. A vágyak nem azért vannak, hogy elérjük a tökéletességet, hanem hogy utazzunk, hogy fejlődjünk, hogy megtapasztaljunk. A kagylót zsebre tettem, és elmosolyodtam. Ma már nem a tökéletes vágyat keresem, hanem az utat, ami elvezet hozzá. A repedésekkel együtt.