A Vágyakozás Éjfélkék Selyme

A vágyakozás… sokszor sötétkék selyemként telepszik ránk, beborítva a szívünket. Nem fájdalom, nem szomorúság, de valami halk, kitartó hiányérzet. Éjszaka van, a csillagok néma tanúk. Egy öreg tölgyfa alatt ülök, és a hold ezüst fénye megvilágítja az arcomat. Érzem a vágyakozást. Nem egy konkrét dolog után, hanem valami megfoghatatlan teljesség, valami mélyebb összekapcsolódás után.

Emlékszem, egyszer láttam egy festményt egy távoli kolostorban. Egy kék folyót ábrázolt, amely egy ismeretlen óceánba tartott. A folyó tükrözte a csillagokat, de a mélyén valami titok lappangott. A szerzetes azt mondta: „Ez a vágyakozás folyója. Mindenki erről az óceánról álmodik, de kevesen merik elengedni a partot.”

Talán a vágyakozás nem hiány, hanem ébresztő. Egy hívás a lelkünk mélyéről, hogy fedezzük fel a bennünk rejlő végtelent. Hogy ne ragaszkodjunk a megszokotthoz, hanem merjünk elindulni a kék folyón, az ismeretlen óceán felé. Mert ott, a mélységben, a csillagok fényében, talán megtaláljuk azt a teljességet, amire mindig is vágytunk. És talán az a teljesség nem más, mint önmagunk. A vágyakozás, az a lágyan vibráló éjfélkék selyem, emlékeztet erre.