A Vágyakozás Ibolyakék Ködfátyla

A vágyakozás. Nem a sóvárgás, nem a birtoklási ösztön sötét árnya, hanem a tiszta, ibolyakék ködfátyol, ami a lelkünk ablakára telepszik, ha a távolba révedünk. Egy naplemente színeiben fürdő tengerpart, egy rég nem látott arc emléke, egy meg nem valósult álom sejtelme. A vágyakozás nem feltétlenül a hiány fájdalma. Sokkal inkább a potenciál gyönyörű ígérete.

Emlékszem, gyermekkoromban gyűjtöttem a pillangókat. Színes szárnyuk elbűvölt. De minél inkább igyekeztem őket befogni, annál jobban elrepültek. Aztán egy nap, leültem a kert közepére, mozdulatlanul, és csak figyeltem. Nem akartam elkapni őket. Egyszerűen csak léteztem a jelenlétükben. És akkor, váratlanul, egy gyönyörű, sárga lepke a vállamra szállt. Nem tartottam fogva. Csak engedtem, hogy ott legyen.

A vágyakozás is ilyen. Nem szabad erőltetni. Nem szabad kétségbeesetten kergetni a vágyainkat. Engedjük meg magunknak, hogy érezzük a távolság édességét. Hagyjuk, hogy a lélek gyönyörködjön a lehetőségek végtelen tárházában. Mert a vágyakozás nem a cél, hanem az út. A hívás, ami arra ösztönöz, hogy egyre jobbak, egyre teljesebbek legyünk. És ki tudja, talán egy nap a vágyaink is leszállnak a vállunkra, ha megtanulunk csendben ülni a szívünk kertjében. A vágyakozás a remény ibolyakék lehelete, ami a szívünk mélyén lobban fel.