A Változás Opálfényű Szele

Féltem a változástól. Mint egy fa, mely mélyen gyökerezik a földben, kapaszkodtam a megszokottba, a biztosba. A napjaim egyformák voltak, a gondolataim is. Tudtam, hogy ez nem helyes, éreztem, hogy valami hiányzik, mégis, a változás gondolata bénítólag hatott rám. A bizonytalanság tengerén hánykolódó hajóhoz hasonlítottam magam, mely inkább marad a viharban, minthogy ismeretlen vizekre evezzen.

Egy nap, egy öreg kertész szólított meg. Figyelte, ahogy a rózsabokraim tövében gubbasztok, a hervadó leveleket szedegetve. „Látom, félsz a metszéstől” – mondta mosolyogva. „Pedig tudnod kell, hogy a rózsa csak akkor hoz új, gyönyörű virágokat, ha levágod a régi, elszáradt ágakat.”

Elgondolkodtam a szavain. A rózsa, mely oly törékenynek tűnik, mégis engedi, hogy megmetszék, tudván, hogy ez az egyetlen út a virágzáshoz. Talán nekem is el kell engednem a régi, elszáradt gondolatokat, szokásokat, hogy helyet adjak az újnak. Talán a változás nem a pusztulás, hanem a megújulás eszköze.

Azóta, amikor a félelem kerít hatalmába, a rózsabokraimra gondolok. Eszembe jut a kertész bölcsessége, és tudom, hogy a változás nem ellenség, hanem egy opálfényű szél, mely új tájakra sodor, új lehetőségeket hoz. Elengedem a félelmet, és bízom abban, hogy a metszés után a lelkem is új virágokat fog hozni.