A Várakozás Aranyhomokjában Rejlő Ígéret

Léleknaplóm e lapjain ma egy olyan érzésről elmélkedem, amely gyakran türelmetlenségbe, de időnként békébe ringat: a várakozásról. Nem az üres, passzív várakozásról beszélek, mint mikor egy buszra várunk a megállóban. Hanem arról a mélyebb, spirituális várakozásról, melyben a lelkünk készül valami grandiózusra, valami elkerülhetetlen változásra, vagy épp egy régen elvetett mag kihajtására.

Gyakran érezzük, hogy az idő nem mozdul, hogy a körülöttünk lévő világ lassan, szinte kínzóan halad. Különösen igaz ez, amikor az élet nagy fordulópontjaira készülünk: egy új szerelemre, egy régóta áhított cél elérésére, vagy egy mély belső gyógyulásra. Ilyenkor a lelkünk mélyén egy csendes izgalom kavarog, de a felszínen mégsem történik semmi. Ez a várakozás azonban nem üres. Gondoljunk csak a kertészre, aki elveti a magot. Nem látja a föld alatt zajló csodát, de tudja, hogy a nedvesség, a napfény és a föld ölelése lassan, szorgalmasan végzi a dolgát. Bízik benne, hogy a megfelelő időben a mag kihajt.

Az asztrológia is gyakran utal a várakozás ciklusaira. Gondoljunk például egy retrográd bolygó időszakára, amikor úgy érezzük, minden lelassul, a tervek akadályokba ütköznek, és mintha az univerzum arra kényszerítene minket, hogy megálljunk és befelé figyeljünk. Ezek nem holt időszakok, hanem intenzív belső munka, felkészülés, revízió ideje. A várakozás ilyenkor egy szent tér, ahol a lélek elrendezi a sorait, gyógyul, és erőt gyűjt a következő ugráshoz.

Sokszor, amikor már feladnánk, és azt hinnénk, soha nem érkezik el, amire várunk, éppen akkor, a leghosszabbnak tűnő csend után, jelenik meg a válasz. Egy barátom mondta egyszer, hogy a várakozás olyan, mint a dagály: hiába