A Várakozás Aranyhomokjának Íze

Vajon hány alkalommal éltük át azt az édes-keserű érzést, amikor az idő végtelennek tűnő folyója csak lassan, szinte szándékosan cipeli magával a vágyott pillanatot? A várakozás, ez a rejtélyes állapot, amelyben a jelen szétesik, és a jövő már-már tapinthatóvá válik, mégis elérhetetlen marad. Gondoljatok csak a gyermekkor karácsony előtti izgalmára, vagy a szerelem első randijának hosszas előkészületére, amikor a pillanatok úgy nyúlnak, mint a meleg méz. Mégis, a lélek mélyén tudjuk, hogy ez a várakozás nem üres, nem hiábavaló. Ez az a tér, ahol a teremtés csendesen munkálkodik. Mint a mag, mely a föld mélyén várja a napfényt, vagy a Hold, amely türelmesen gyűjti fényét, hogy majd teljességében ragyogjon, úgy mi is érlelődünk ebben a csendes fázisban. Lehet, hogy épp azért várunk, mert szükségünk van erre az időre, hogy felkészüljünk, hogy befogadjuk azt, ami érkezik. Talán éppen ebben a feszült csendben születik meg bennünk a felismerés, vagy alakul ki az az erő, amire szükségünk lesz a megérkezéshez. Sokan félünk a várakozástól, mert a bizonytalanságot hordozza. Pedig, ha mélyebbre tekintünk, látjuk, hogy a várakozás nem passzivitás, hanem egy aktív belső munka. A remény, a türelem és a bizalom finom szálai fonódnak össze bennünk, és ezek az erők azok, amelyek végül elvezetnek bennünket a kiteljesedéshez. Engedjük meg magunknak, hogy élvezzük a várakozás aranyhomokjának ízét, mert ez a csendes előkészület maga a teremtés tánca.