A Várakozás Aranyhomokjának Suttogása

Mélyen lélegzem. A kora reggeli levegő még hordozza az éjszaka hidegét, de már érezni benne a hajnal ígéretét. Van valami különlegesen elemi a várakozásban, nem gondolod? Ez nem az a feszült, ideges sietség, ami gyakran uralja mindennapjainkat, hanem egy másfajta minőség. Egy belső, csendes tágulás, melyben a jövő még megfoghatatlan, a jelen pedig tele van lehetőségekkel.

Emlékszem, gyerekként, amikor egy régóta vágyott ajándékra készültem, vagy egy nyári utazás előtt álltam, napokig, hetekig éreztem ezt a vibráló, édes izgalmat. A fantáziám szárnyalt, minden elképzelhető forgatókönyvet lejátszottam magamban, és valahol mélyen tudtam, hogy a valóság talán más lesz, de az a folyamat, ahogyan felépítettem a fejemben a lehetséges jövőképeket, már önmagában is ajándék volt. Olyan volt, mintha aranyhomokot szitáltam volna a lelkem kútjába, és minden egyes szemcse egy apró reménysugárral töltött meg.

Felnőttként, hajlamosak vagyunk elfelejteni ezt a türelmes, méltóságteljes várakozást. A célok, a határidők, a teljesítmény kényszere gyakran elrabolja tőlünk a pillanatot, és a jövő felé rohanunk anélkül, hogy megízlelnénk az előkészület édes-keserű ízét. Pedig a várakozás nem tétlenség. Inkább egyfajta belső munka, egy alkímiai folyamat, ahol a szándékunk érlelődik, a hitünk erősödik, és a lelkünk készül a befogadásra.

Gondoljunk csak a természetre! A mag, mely a földbe kerül, türelmesen várja a megfelelő körülményeket. A tavaszi rügy nem kapkod, nem erőlteti a kinyílást, hanem hallgat a belső ritmusára, és akkor bontja ki szirmait, amikor eljött az ideje. A csillagok sem sietnek, hanem a kozmikus ritmus