A Várakozás Aranyporos Csendje

Mélyen lélegeztem. Olyan ez a pillanat, mint a régi fafaragó műhelyének illata – cédrus és idő. Már annyiszor éreztem ezt a fajta remegő feszültséget, amikor a lélek egy ismeretlen küszöbön áll. Nem félelem ez, inkább egyfajta szent várakozás, melyben a lehetséges jövő magányosan, mégis teljes szépségében bontakozik ki. A régi bejegyzésekben annyit beszéltünk a múltról, a hiányról, a csendről, ami *van*. De mi van azzal, ami *lesz*, ami még csak sejlik, ami a horizonton túl vár?

Ez a fajta várakozás nem a türelmetlenség gyötrő érzése, nem az, amikor a telefonra pillantunk, vagy a postásra várunk. Ez egy belső, kozmikus állomás, ahol a szellem önmagára figyel, és hallgatja a nagy Óra ketyegését, mely a sorsunkat méri. Olyan, mintha a Vízöntő telihold fénye alatt ülnénk, amikor a levegő megtelik láthatatlan energiákkal, és minden sejtünk tudja: valami nagy változás készülődik. Nem tudjuk, mi az, és talán nem is kell tudnunk. A lényeg a jelenlét, a nyitottság, a készség arra, hogy fogadjuk, ami érkezik.

Emlékszem, nagymamám mindig azt mondta, a legszebb gyümölcsök azok, amikre a legtöbbet várunk. De nem passzív várakozásra gondolt, hanem arra a belső munkára, ami közben elkészítjük a talajt, megtisztítjuk a kertet, hogy a mag majd erőre kapjon. Ez a lélekre is igaz. Amikor csendben, de éberen várakozunk, akkor valójában nem teszünk mást, mint felkészülünk. Gyógyítjuk a régi sebeket, elengedjük a felesleges terheket, és megnyitjuk magunkat az ismeretlennek. A várakozás ekkor nem üres idő, hanem egy aranyporos tér, ahol a jövő már most gyökeret ver, és a láthatatlan áramlatok hozzánk mossák a következő pillanat ígéretét. Ne feledjük, a legszebb dolgok