A Várakozás Cseppjeinek Időtlen Órája

Van úgy, hogy az élet megálljt parancsol, és mi tehetetlenül állunk a várakozás küszöbén. Nem siethetünk, nem sürgethetjük, csak figyelhetjük, ahogy a csendes percek, órák, napok cseppjei lassan leperegnek a láthatatlan homokórán. Éppen ilyen időszakot élek most, amikor a jövő még csak egy bizonytalan ígéret, a jelen pedig a türelem próbája. A gondolataim gyakran elkalandoznak, megpróbálják előre látni a következő lépést, a következő fejezetet, de a bölcsesség fuvallata mindig visszaterel a pillanatba.

Ez a várakozás nem üresjárat, hanem inkább egy mélyreható belső munka ideje. Olyan, mint a föld, ami a magvetés után pihen, csendben gyűjtve erejét, mielőtt a hajtás áttörné a felszínt. Én is így érzem magam; egyfajta spirituális inkubációban, ahol a felszínen alig történik valami, de a mélyben, a lélek csarnokaiban intenzív átalakulás zajlik. Kérdéseket teszek fel, melyekre még nincsenek válaszok, de a kérdések ereje önmagában is elegendő. Segít tisztán látni, elengedni a felesleges ragaszkodásokat, és megnyílni az ismeretlen előtt.

Gyakran gondolok arra, hogy a bolygók is hasonló keringést járnak. Van, amikor direkt mozgásban vannak, előrehaladnak, és van, amikor retrográdba fordulnak, látszólag visszafelé haladva. Az utóbbi időszakom is valami ilyesmi. Nem előre, hanem befelé haladok, egy mélyebb, intuitívabb tudás felé. Ez az önkéntelen visszatekintés, a belső mozdulatlanság teszi lehetővé, hogy észrevegyem azokat a finom mintázatokat, amelyeket a rohanásban sosem vennék észre. A várakozás arra tanít, hogy a teremtés nem mindig látványos, hangos és gyors. Néha a legnagyobb művek a csendben, a türelemben, a mély belső munkában születnek. És talán épp ez az időtlen ó