A Várakozás Fagyott Pillanatai

Mélyen belül, valahol a lélek rejtett zugában, mindannyian cipelünk egy láthatatlan terhet: a várakozásét. Nem arra a türelmes, békés várakozásra gondolok, ami a tavaszi rügyek kibontakozását figyeli, hanem arra a fagyott, bénító állapotra, ami megakadályoz abban, hogy a jelenben éljünk. Mintha az idő megállna, és mi csak egy eljövendő pillanat foglyai lennénk, remélve, hogy majd akkor... akkor minden más lesz. Majd akkor leszek boldog. Majd akkor találom meg önmagam. Majd akkor kezdem el élni.

Ez a "majd akkor" egy csillogó, ám hamis ígéret, ami egyre távolabb tolja a valós, kézzelfogható létezést. Olyan, mintha egy kristálytiszta patak partján állnánk, szomjasan, de várnánk, hogy a vizet valaki más mossa tisztára helyettünk, vagy egy eljövendő eső majd megtölti a forrásunkat, holott az már bőven áramlik. A várakozás fagyott pillanatai elfedik a jelen szépségét, elnémítják a belső hangot, ami a cselekvésre, az önfelfedezésre sürget.

Gondoljunk csak a Holdra, ahogy türelmesen kering a Föld körül, sosem sietve, sosem késve, mindig a saját ritmusában. Mégis, amikor a Nap fénye rávetül, nem várja meg, hogy egy ideális szögben ragyoghasson, hanem befogadja a fényt és visszaveri, akkor és ott, a saját pillanatában. Mi miért tesszük másképp? Miért halogatjuk a saját ragyogásunkat, a saját belső fényünk megosztását, ahelyett, hogy most, ebben a pillanatban élnénk?

A mélyebb önismeret felé vezető úton éppen az az első lépés, hogy felismerjük és elengedjük ezt a bénító várakozást. Fogadjuk el, hogy az élet nem egy sor megoldandó probléma, hanem egy sor megtapasztalandó pillanat. A "majd akkor" sosem érkezik el, mert a "most" az egyetlen valóság, ami a rendelkezésünkre áll. Engedjük meg magunknak, hogy most él