A Várakozás Fátylából Szőtt Jelen

Ültem a kertben, ujjaim között egy száraz levél vékonyka erezetét morzsoltam. A tavasz küszöbén járunk, de a természet még csak vonakodva ébred, és ez a késlekedés, ez a "még nem" érzése egyre mélyebben megérint. Vajon hányszor éljük így az életünket? Várjuk a tökéletes pillanatot, a "majd akkor", amikor a csillagok épp a megfelelő konstellációban állnak, amikor minden feltétel adott lesz ahhoz, hogy végre merjünk élni, szeretni, teremteni.

Ez a várakozás azonban gyakran nem más, mint egy önként vállalt börtön, melynek rácsait a félelem és a bizonytalanság kovácsolta. Félünk attól, hogy nem vagyunk elég jók, nem vagyunk készen, vagy egyszerűen attól, hogy ha megnyílunk, sérülhetünk. És miközben a jövő édes ígéretét kergetjük, a jelen elsuhan mellettünk, mint egy nesztelen árnyék. Pedig a jelen nem csupán a jövő előszobája, hanem maga a teremtés pillanata, az egyetlen valóság, ahol igazán hatni tudunk, ahol a lélek kibontakozhat.

A várakozás fátyla mögött rejtőzik a lélek örök bölcsessége: minden pillanat ajándék. Nem kell a Jupiter és a Szaturnusz tökéletes együttállására várni ahhoz, hogy elültessünk egy magot, vagy elmondjuk valakinek, mennyire fontos számunkra. Az igazi alkímia nem a jövőben, hanem itt és most történik. Merjünk belelépni a jelen csendjébe, anélkül, hogy a "mi lett volna ha" vagy a "majd akkor" súlyos terhe nyomna. Fedezzük fel az apró örömöket, a váratlan találkozásokat, azokat a pillanatokat, amelyek talán nem monumentálisak, de mélységesen gazdagítják a létünket. A várakozás helyett válasszuk a cselekvést, a részvételt, a teljes jelenlétet. Csak így szőhetjük bele a lélek örök fonalát a mostani pillanatba, és csak így ébredhetünk rá arra, hogy a tökéletes