A Várakozás Fénnyel Átitatott Csendje

Néha úgy érezzük, az idő megáll, vagy éppen rohan, és mi csak kapkodjuk a levegőt utána. De van egy különleges pillanat, egy tér a térben, ahol a lélek lecsendesedik, és ami létezik, az maga a várakozás. Nem az a fajta türelmetlen, ideges várakozás, ami a hiányérzetet táplálja, hanem az a mélységes, bizakodó csend, amikor tudjuk, valami nagyszerű dolog van készülőben, még ha nem is látjuk még. Mintha a kozmikus karmester éppen a hangszerelés utolsó simításait végezné, mielőtt a leggyönyörűbb dallam felcsendülne.

Gondoljunk csak a Holdra, ahogy lassan telik, majd fogy. Minden fázisnak megvan a maga belső ritmusa és szépsége, és a fogyó Hold sem kevesebb, mint a telihold – csak éppen a teljesség ígérete bújik meg benne, a megújulás és az új kezdetek csendes előfutára. A várakozásban rejlő erő az, ami képes átformálni a félelmet reménnyé, a bizonytalanságot hiddé. Amikor képesek vagyunk megadni magunkat ennek a csendnek, elengedni az irányítás kényszerét, és csak létezni a lebegésben, akkor nyílik meg a tér a csodák előtt.

Ez nem passzív semmittevés. Inkább egyfajta aktív befogadás, egy belső fókusz, ami élesen tartja a látásunkat, miközben a külső világ még homályban van. Mintha egy vetőmag lennénk a földben, ami türelmesen várja a megfelelő pillanatot, hogy kihajtson, és felfelé törjön a fény felé. Tudja, mikor jön el az ideje. Mi is tudjuk, ha csendben figyelünk. A várakozás fénnyel átitatott csendje a lélek bölcsessége, ami tudja, hogy minden pontosan a maga idejében történik, és ami valóban a miénk, az hozzánk talál, még ha most még csak a távoli szél suttogását halljuk is felé.