A Várakozás Fénye a Híd alatt

Mélyen, a lelkünk rejtett zugaiban, ott él egy érzés, ami néha suttog, néha tombol, néha pedig édes melankóliaként ölel át: a várakozás. Nem az a fajta sürgető türelmetlenség, ami a célba érkezést hajszolja, hanem az a csendes bizalom, amivel a folyó áramlását figyeljük, tudva, hogy előbb-utóbb eléri a tengert. Ma reggel, miközben a kávém gőze illatozott, eszembe jutott a híd, mely gyerekkorom patakja fölött ívelt. Alatta megállt a víz, lassú örvényekben mozgott, de tudtam, hogy minden egyes cseppje a nagy egész felé tart.

Hány hidat építettünk már a szívünkben, melyek alatt a várakozás csendes vize hömpölyög? Várjuk a szerelmet, a megbékélést, a gyógyulást, az ihletet. Várjuk, hogy a csillagok egy adott állásba kerüljenek, hogy a Hold ciklusai beteljesedjenek, hogy a Sors végre felfedje a következő lépést. És ebben a várakozásban gyakran ott lakozik egy apró, félelmetes hang: mi van, ha sosem jön el? Mi van, ha a folyó megreked?

De a folyó sosem reked meg. Csak mi érezzük úgy, hogy áll. A várakozás nem a tétlenség, hanem a készülődés ideje. Olyan, mint a mag, ami a föld alatt pihen, gyűjtve az erőt a csírázáshoz. Ahogy a tél a tavasz ígérete, úgy a várakozás is egyfajta szent ígéret. Megtanít minket a bizalomra, az elfogadásra, és arra, hogy a létezés nagy ritmusában minden a maga idejében történik. A várakozás mélysége nem üresség, hanem egy tér, ahol a belső fényünk tündökölhet, megvilágítva az utat, még akkor is, ha még nem látjuk a következő lépést. Ebben a fényben a híd alatti víz is ragyogóbbá válik, felfedve a mélységében rejlő bölcsességet. Engedd, hogy a várakozás