A Várakozás Fénytelen Fonala

Van egy különös fonál, ami átszövi az életünket, mégis sokszor észrevétlenül marad. Ez a várakozás fonala. Nem az a fajta, ami izgalmasan remeg a küszöbön álló öröm előtt, hanem az, amelyik lassan, észrevétlenül fojtogatja a jelent. Az a fonál, amit azért szövünk, mert azt gondoljuk, majd csak *akkor* leszünk boldogok, *akkor* lesz teljes az életünk, ha eljutunk valahová. Amikor a megfelelő ember belép az ajtón, amikor a tökéletes munkahely megtalál, amikor a régóta áhított cél beteljesül. És addig? Addig csak várunk.

És ebben a várakozásban – mintha egy sötét szobában élnénk – a jelen pillanatok halvány fénye is elenyészik. Elengedjük a kezéből a napfelkelte ígéretét, a baráti beszélgetés mélységét, a csendes egyedüllét megnyugvását. Félretoljuk mindazt, ami *most* van, a szívünk rejtett zugába, arra várva, hogy valami külső esemény majd feloldoz. Mintha a sorsunk kulcsa nem bennünk, hanem valahol messze, egy jövőbeli ponton lenne elrejtve. A fojtogató fonal egyre szorosabbra fonódik, észrevétlenül elszívva az energiát a mából. Pedig a kulcs mindig nálunk van, mélyen a szívünkben, abban a képességünkben, hogy minden pillanatban, minden helyzetben megtaláljuk a fényt, a hálát, a teljességet. Ne engedd, hogy a jövő árnyéka elhomályosítsa a jelened ragyogását. Vágd el a várakozás fonalát, és engedd, hogy a most fénye átjárja a lelked.