A Várakozás Labradoreszk Fényjátéka

Van, amikor az élet egy leheletfinom, irizáló ködfátyolba burkolja a jövőnket. Olykor a horizont homályos, a körvonalak elmosódnak, és minden, amit látunk, csupán a lehetőségek hullámzása. Ez az az állapot, amit "várakozásnak" hívunk. De vajon hogyan éljük meg ezt a köztes időt, a "még nem" és a "már igen" közötti lebegést? Vajon észrevesszük-e a szépségét, a benne rejlő varázslatot, vagy csupán egy tűrhetetlen ürességként tekintünk rá?

A várakozás nem tétlenség. Gondoljatok egy labradoreszkőre, mely a felszínen szürkének és egyszerűnek tűnik. De ahogy a fény rávetül, és a megfelelő szögben tartjuk, feltárulnak benne a kékes, zöldes, aranyos, vöröses irizáló fénysugarak, melyek táncolnak és vibrálnak. Ez a várakozás is. A felszínen talán monotóniának tűnik, de ha befelé fordulunk, ha megengedjük magunknak, hogy a jelen pillanatában létezzünk, észrevehetjük a belső fényeket, a rejtett tanulságokat, az apró csodákat.

Sokszor görcsösen kapaszkodunk a "miért" és a "mikor" kérdéseibe, rohanunk a jövőbe, mintha attól félne, hogy elvész, ha nem mi irányítjuk. Pedig a várakozás maga a befogadás művészete. Engedni, hogy a dolgok a saját ritmusukban, a saját idejükben bontakozzanak ki, ahogy a mag is türelmesen várja, hogy eljöjjön az ideje a csírázásnak. A Kozmosz nem siet, és nem is késik. Minden a megfelelő pillanatban érkezik.

Amikor legközelebb a várakozás puha, labradoreszk fényeibe borul az életed, ne tekints rá teherként. Tekints rá lehetőségként. Engedd meg magadnak, hogy megfigyeld a belső tájaidat, hogy meghalld a csend hangját, hogy felkészülj az elkövetkezőre anélkül, hogy elő