A Várakozás Labradorit Fényjátéka

Mélyen, a lélek csöndes zugában, ott él egy különös állapot, egy vibráló feszültség, melyet várakozásnak nevezünk. Gyakran gondoljuk, hogy ez csupán egy átmeneti állapot, egy híd két esemény között, de a valóságban sokkal több ennél. A várakozás maga is egy utazás, egy belső fényesség, mely hol homályosabban, hol ragyogóbban mutatkozik meg, akárcsak a labradorit köve, melynek titokzatos mélységeiből váratlanul tör elő a káprázatos, szivárványszínű fény.

Előfordul, hogy a várakozásunkat szorongás, türelmetlenség szövi át. Ekkor a labradorit felszíne tompa, matt, és mi magunk sem látunk tisztán. Hajlamosak vagyunk arra, hogy folyton a jövőbe fókuszáljunk, sürgetve az időt, elveszítve a jelen pillanat varázsát. De mi történne, ha megengednénk magunknak, hogy ebben a várakozásban is megtaláljuk a szépséget? Mi van, ha a késlekedés nem is büntetés, hanem egy lehetőség a mélyebb befelé fordulásra, a felkészülésre?

Mert a várakozás nem tétlenség. Éppen ellenkezőleg. Ez az az idő, amikor a lélek szövögeti a szálakat, finomítja a rezgéseket, és megteremti a megfelelő belső teret annak, ami érkezik. Gondoljunk a fára, mely csendben, türelmesen várja a tavaszt, gyökereivel mélyen a földbe kapaszkodva, erejét gyűjtve a rügyfakadáshoz. Ő sem sürgeti az évszakokat, hanem hagyja, hogy a természet ritmusa vezesse.

A várakozásban rejlő misztikus erő abban rejlik, hogy képes minket finomhangolni a beérkező energiákra. Mintha antennák lennénk, melyek a megfelelő frekvenciát keresik. Ha nyugtalanság tölt el minket, az antennánk zúg, zavaros a vétel. De ha türelemmel, bizalommal állunk hozzá, a lélek kristálytiszta vételre képes. A labradorit is csak akkor mutatja meg teljes pompáját, ha a fény megfelelő sz