A Várakozás Lelki Labirintusa

Vajon hány alkalommal éreztem már, hogy az életem egy végtelen várakozás? Mintha mindig valami eljövendő pillanatra várnék, egy távoli horizonton felbukkanó ígéretre, egy még nem megélt érzelmi beteljesülésre. A csillagok tánca is mintha ezt a ritmust járná, hol a telihold erejével telítve, hol a fogyó hold csendjében elmélyülve. De mi van akkor, ha a valódi élet nem a célállomáson, hanem magában a várakozásban rejlik? Évekkel ezelőtt, amikor még nagyon kerestem a helyem a világban, folyton arra vártam, hogy a „majd egyszer” pillanata eljöjjön. Majd egyszer lesz elég bátorságom. Majd egyszer leszek elég erős. Majd egyszer találom meg a társamat. Majd egyszer elérem a céljaimat. Ez a folyamatos várakozás egy láthatatlan falat húzott közém és a jelen között. Aztán egy nap, egy őszi reggelen, mikor a köd még betakarta a tájat, és én elmerengve néztem a párás ablakon keresztül, valami megvilágosodott bennem. Nem a „majd egyszer” volt a lényeg, hanem a „most”. A várakozás maga is egy utazás, egy belső labirintus, ahol minden elágazás, minden zsákutca egy-egy lecke. Minden egyes lélegzetvétel, amit a várakozás csendjében teszek, egy lehetőség a mélyebb önismeretre. A várakozás nem tétlenség, hanem a lélek csendes munkája. Ahogy a mag is türelmesen várja a megfelelő pillanatot a kibújásra a földből, úgy a mi belső világunk is készül, érik, formálódik a „nem tudom még” fázisában. Ma már tudom, hogy a várakozás nem teher, hanem egy áldás. Egy lehetőség, hogy megfigyeljem magam, a gondolataimat, az érzéseimet, anélkül, hogy azonnal cselekednem kellene. A várakozás egyfajta megtisztulás, egy szűrő, ami segít elválasztani a lényegest a lényegtelentől. Így, a várakozás spirituális labirintusában járva,