A Várakozás Szélén Táncoló Élet

Van egy különös tér az életünkben, amit ritkán nevezünk nevén, mégis mindannyian bejárjuk. Ez a várakozás tere. Nem arról a várakozásról beszélek, amikor a buszra, vagy egy fontos levélre lesünk. Hanem arról a mélyebb, belső várakozásról, amikor a lélek egy következő fejezetre, egy beteljesülésre, egy megértésre, vagy egy elengedésre készül. Ezen a névtelen földön sokan rekedünk meg, mintha egy láthatatlan küszöbön állnánk, és félünk átlépni.

A várakozás nem tétlenség, hanem egyfajta belső munka. Egy csendes készülődési fázis, amikor a tudatalatti rendezkedik, a régi minták elengedődnek, és az új energiák teret kapnak. Mégis, oly gyakran azt hisszük, elvesztegetett idő ez. Pedig épp a várakozásban formálódik az, ami eljövendő. Gondoljunk csak a magra, ami a föld mélyén várja a tavaszt, a hernyóra, ami a bábjában álmodja a szárnyakat, vagy a telihold előtti sötét éjszakára, ami magában hordozza a fény ígéretét.

Ebben a csendes időszakban kapjuk a legfinomabb suttogásokat a lelkünktől. Ezek a sugallatok nem harsányak, inkább olyanok, mint a hajnali szél neszezése a levelek között. Ha rohanunk, ha betöltjük az összes pillanatot a "csinálni" kényszerével, elszalasztjuk őket. A várakozás lehetőséget ad arra, hogy meghalljuk a belső hívást, hogy meglássuk azokat az apró jeleket, amik a következő lépésünket mutatják.

Épp ezért, ne féljünk a várakozástól. Ne tekintsük tehernek, vagy elkerülendő állapotnak. Öleljük magunkhoz, mint egy bölcs tanítót, aki megtanít a türelemre, a bizalomra, és arra, hogy a lélek ritmusának megvannak a maga szent időzítései. Táncoljunk a várakozás szélén, tudva, hogy minden pillanatban, minden lélegzetvételben ott rejlik a változás,