A Várakozás Szélén Zümmögő Igazság

Ismét itt vagyunk, ezen a csendes ponton, ahol a külső zajok elhalnak, és a Lélek hangja tisztábbá válik. Ma valami olyanról szeretnék mesélni, ami mindannyiunk életében jelen van, mégis oly gyakran félreértjük, vagy épp tudomást sem veszünk róla. Ez a várakozás, és annak árnyoldala, az elvárás. Nem arra a várakozásra gondolok, amikor a postásra számítunk, vagy a kávé lefőzését várjuk. Hanem arra a mélyebb, belső várakozásra, mely gyakran átsző minket a jövőre vonatkozóan, tele reménnyel, de néha fájdalmas illúziókkal is.

Emlékszem egy régi, mesebeli történetre, ahol egy fiatal tanítvány éjjel-nappal várta, hogy mestere megvilágosodjon, és végre átadja neki a titkok tudását. Évek teltek el, a tanítvány öregedett, a remény szikrája lassan parázslott a lelkében. Pedig a mester rég megvilágosodott, csak a tanítvány elvárásai, a "hogyan"-ok, a "mikor"-ok, és a "miért"-ek fala olyan vastag volt körülötte, hogy nem látta meg a fényt, mely a mester szeméből sugárzott. A tanítvány folyton a holnapra várt, miközben a jelenben már ott volt minden, amire szüksége volt. A várakozás, ha elvárássá torzul, egy csapdává válik. Azt hisszük, a jövő hozza el a boldogságot, a békességet, a megoldást. Pedig a jelenben rejlő potenciál elfelejtődik, elhomályosul.

A várakozás, amikor tiszta szívvel, nyitottan állunk a dolgokhoz, akár egy ajándék is lehet. Hagyja, hogy a dolgok természetes ritmusukban bontakozzanak ki. De amikor az elvárások súlyával terheljük meg, az már nem várakozás, hanem egyfajta manipuláció. Azt várjuk, hogy a világ, a másik ember, vagy akár az Univerzum úgy reagáljon, ahogyan mi azt elképzeltük. Ez pedig szinte kivétel nélkül