A Várakozás Színekkel Festett Folyója

Léleknapló. Ma a várakozásról elmélkedtem. Arról a néma, mégis lüktető térről, amely a vágy és a beteljesülés között feszül. Sokszor tekintünk rá, mint valami kényelmetlen köztes állapotra, amit át kell vészelnünk, mielőtt a „valódi” élet elkezdődne. Pedig a várakozás nem üresjárat. Nem egy sötét alagút, hanem maga a folyó, amelyen utazunk. Képzeljük el, ahogy a hajónk csendesen siklik a vizeken. A partok változnak, a fények árnyékba, majd ragyogásba fordulnak. A szél hol cirógat, hol ostoroz, de a folyó mindvégig visz minket. A várakozás is ilyen. Tele van rejtett színekkel, hangokkal és illatokkal, ha hajlandóak vagyunk észrevenni. Vajon miért van az, hogy amint valamire várunk, azonnal lezárjuk magunkat az adott pillanat szépségei elől? Mintha azt mondanánk: "Nem látlak, nem hallak, mert a jövőre fixáltam a tekintetem." Pedig a most, a várakozás pillanata az, ami formál minket. Csiszol, tanít, türelemre int. Képzeljük el, hogy minden egyes várakozással töltött perc egy ecsetvonás, amely a lelkünk vásznát színesíti. Ha türelmetlenül rohanunk át rajta, fakó, elmosódott képet kapunk. Ha azonban megengedjük magunknak, hogy elmerüljünk benne, megfigyelve az árnyalatokat, a részleteket, a szél suttogását, akkor egy gazdag, mély, vibráló mestermű születik. A horoszkópban a Jupiter vagy a Szaturnusz tranzitjai gyakran hívnak minket várakozásra. Nem azért, hogy szenvedjünk, hanem hogy érleljük magunkat, mint a jó bor. Hogy megtanuljunk bízni a folyamatban, még akkor is, ha a végcél még homályos. A várakozás nem a passzivitásról szól, hanem az aktív elfogadásról. Arról, hogy a jelen pillanatot teljes valójában éljük meg, miközben tudjuk, valami csodálatos