A Várakozás Szövött Csipkéje

Vajon hány alkalommal szőttük már bele életünk szövetébe a várakozás finom, mégis erős csipkéjét? Azokba a pillanatokba, amikor egy ajtó csukódik, és mi tehetetlenül állunk a küszöbön, azt lesve, mikor nyílik majd ki egy másik. A várakozás nem egyszerűen idő múlása; az egy állapot, egy belső utazás, mely során a lélek csendben figyeli a változás szellőit. Gyakran azt gondoljuk, tétlenségre ítél minket, holott épp ellenkezőleg: ez az az időszak, amikor a legmélyebb belső munkát végezhetjük. A várakozásban a remény fonalaival szőjük a jövőt, a félelem árnyékait engedjük el, és a türelem talaján vetünk magokat.

Emlékszem, régen mennyire gyötört a várakozás. Minden pillanat, melyben nem történt valami azonnal, elvesztegetettnek tűnt. Aztán jött egy időszak, amikor az életem egy hosszúra nyúlt várakozássá változott. Akkor értettem meg, hogy a Hold ciklusaihoz hasonlóan a lelkünknek is vannak apályai és dagályai, vannak időszakok, amikor a magunkba fordulás, a belső felkészülés a legfontosabb. Akkor tanultam meg, hogy a várakozás nem az aktív cselekvés hiánya, hanem egy mélyebb, spirituális cselekvés maga. A befogadás művészete, az elengedés leckéje, és a hit próbája, hogy a láthatatlan erők dolgoznak értünk.

A várakozás néha egy kozmikus szünet, egy pillanat, amikor az univerzum azt suttogja: "Lélegezz, figyeld a csendet, és hagyd, hogy a dolgok a maguk idejében bontakozzanak ki." Mint egy mag, mely a föld alatt várja a tavaszt, mi is hordozzuk magunkban a bennünk rejlő potenciált, mely csak a megfelelő pillanatban képes a felszínre törni. Ne siettessük hát a folyamatot, hanem öleljük át a várakozás misztikus ajándékát. Mert ebben a látszólagos tétlenségben szövődik a