A Várakozás Szunnyadó Kertje

Mélyen belül, valahol a szívünk rejtett ösvényein, mindenki hordoz egy apró, szunnyadó kertet. Ez a kert a várakozás terepe. Nem az a fajta várakozás, ami türelmetlenül topog a lábával egy lekésett buszra, hanem az a csendes, mélyebb rezgés, amikor valami nagy, valami elkerülhetetlen, valami lélekemelő esemény bekövetkeztére készülünk. Ezt a kertet mi magunk gondozzuk, gyakran anélkül, hogy tudnánk róla. Ide vetjük el a remény magvait, ide temetjük el a régi félelmek hamvait, és ide képzeljük el a jövő édes ígéreteit.

Néha a kert sötét és kihalt, mint egy téli táj. A fák csupasz ágai az ég felé nyúlnak, mintha kérnének valamit, ami még nem jött el. Máskor pedig élénk és virágzó, mint a tavasz első napjaiban, tele illattal és színekkel, a beteljesülés érzésének reményével. Észrevetted már, hogyan változik ez a belső táj, ahogy az életed fordulatai követik egymást?

Amikor egy új fejezet kezdődik, vagy egy régóta vágyott álom kap szárnyra, a kertünkben mintha friss forrás fakadna, öntözve a kiszáradt földet. A várakozás ekkor nem teher, hanem egyfajta szent előérzet, a tudat, hogy a kozmikus ritmus minket is magával ragad. Éppen így van ez most is, az égbolt asztrális energiái is egyfajta lassú, de megállíthatatlan átalakulást ígérnek, és ez a kollektív energia hatással van a mi belső kertünkre is. Mintha az univerzum is egy nagy várakozásban lenne, egy új hajnalra, egy új fényre.

De mi történik, ha a várakozás túl hosszúra nyúlik, és a kertünkben eluralkodik a gaz? Amikor a türelmetlenség és a kétség árnyékot vet a reményre? Akkor van a legnagyobb szükség arra, hogy visszatérjünk ide, ehhez a szent helyre, és kitisztítsuk a gyomokat