A Várás Hídja a Holnaphoz

Ülök a verandán, a kora reggeli napfény még csak simogatja az arcot, és hallgatom a távoli harangszót. Ritmusos, nyugodt, mintha a Végtelenség maga diktálná az idő múlását. Milyen különös dolog a várakozás! Nem a felületes, türelmetlen, mikor azonnal akarjuk a kézzelfogható eredményt, hanem az a mély, belső, csendes figyelés, ami áthatja a létet, mint az őszi avar a talajt. Ez a várakozás nem üresség, hanem teljesség. Nem hiányérzet, hanem egy finom, belső rezdülés, ami arról tanúskodik, hogy valami készül, valami érik. Gondoljunk csak a földre, ami a magot óvja, a sötétben, a csendben. Vajon türelmetlenül sürgeti, hogy hajtson ki azonnal? Nem. Engedi, hogy a saját ritmusában bontakozzon.

A lélek is így van ezzel. Sokszor siettetjük a folyamatokat, azt hisszük, ha nem történik azonnal valami látványos, akkor rossz úton járunk. Pedig a legmélyebb változások, a leglényegesebb felismerések gyakran a csendben, a várakozásban fogannak. Amikor elengedjük az akarást, a kontrollt, és megengedjük magunknak, hogy egyszerűen csak legyünk, hogy figyeljünk, akkor nyílnak meg a belső kapuk. Ez a várakozás nem passzivitás, hanem egy aktív belső munka. A megfigyelés, az elengedés, a bizalom gyakorlása. Hinni abban, hogy a megfelelő időben, a megfelelő módon érkezik majd az, amire a leginkább szükségünk van. Olyan ez, mint egy hosszú utazás, ahol nem tudjuk minden állomást előre, de bízunk az útban, és abban, hogy eljutunk a célhoz. Lehet, hogy van valami a Vénusz és a Szaturnusz együttállásában, ami most különösen erősíti bennünk ezt az érzést, a türelmes építkezés, a hosszú távú elköteleződés energiáját. De leginkább azt hiszem, ez egy mély, emberi, univerzális tanítás. A várakozás híd a holnaphoz, ami nem a b