A Várás Szőttesének Hímzése

Van úgy, hogy az idő múlása nem csendes folyó, hanem egy hatalmas, kusza szőttes, amit mi magunk szövünk a várakozás cérnájával. Minden egyes szál egy remény, egy elképzelés, egy vágy, amit a jövőre vetítünk. Aztán megállunk a szőttes előtt, és elvárjuk, hogy pontosan azt a mintát mutassa, amit a képzeletünkben megálmodtunk. Pedig a szőnyeg, amelyen állunk, a jelen, és annak pillanatnyi szépségeit gyakran elfeledjük, miközben a következő mintázatot fürkésszük.

A Lélek gyakran siettetne, a Hold ciklusait figyelmen kívül hagyva rohanna előre, és mikor nem érkezik el az, amire vágyik, csalódottan tekint vissza. Mintha elfelejtenénk, hogy a legszebb virágok sem egyik napról a másikra nyílnak ki, hanem türelmesen gyökereznek, szívják magukba a fényt, a vizet, és csak a megfelelő időben bontják szirmaikat. Hányszor tévesztjük össze a "azonnalit" a "mosttal"? A most mindig itt van, a szőttes pillanatnyi mintázatában rejlik, a lélegzetvételnyi nyugalom, a szív dobbanása.

Mi van, ha a várakozás nem üres tér, hanem maga az alkotás folyamata? Ahol minden lassú mozdulat, minden csendes pillanat hozzáad valamit a műhöz, ami végül elénk tárul. Lehet, hogy a legmélyebb bölcsesség abban rejlik, hogy megengedjük a szálaknak, hogy a saját tempójukban fonódjanak egymásba, és elfogadjuk, hogy a végeredmény lehet, hogy sokkal gazdagabb és meglepőbb lesz, mint amit mi magunk kitaláltunk volna. A várakozás szőttese nem a hiányról szól, hanem a teremtésről. Arról, hogy a Lélek engedi, hogy a Nagyobb Rend bontakozzon ki, miközben mi magunk is részévé válunk ennek a titokzatos és gyönyörű folyamatnak. Talán a legnagyobb ajándék, amit adhatunk magunknak, hogy megengedjük a szőttesnek, hogy lassan, méltóságteljesen és pontosan