A Várfalak Örök Igazsága

Üdvözletem, kedves Lelkek!

Ma egy olyan témával érkeztem hozzátok, ami mindannyiunk életében felbukkan, sokszor észrevétlenül, mégis alapjaiban határozza meg létezésünket: a védelem, a biztonság utáni vágy, ami gyakran falakat épít körénk. Gondoljatok csak bele, mennyi energiát fektetünk abba, hogy megóvjuk magunkat a sérülésektől, a csalódásoktól, a fájdalomtól. Mintha minden porcikánk azt kiáltaná: "Ne érjen baj!" Ez a természetes, ösztönös reakció azonban olykor ironikus módon éppen azt akadályozza meg, ami a leginkább táplálna minket: a valódi, mély kapcsolódást, az önfeledt áramlást, a feltétel nélküli bizalmat.

Emlékszem egy régi, perzsa mesére. Egy bölcs király hatalmas várfalakat emeltetett országa köré, oly magasakat és vastagokat, hogy még a gondolat is eltűnt, miszerint bárki átkelhetne rajtuk. A nép biztonságban érezte magát, a határok szilárdak voltak, az ellenség sosem mert a közelükbe merészkedni. A várfalak azonban nemcsak a külvilágot zárták ki, hanem a napfényt is. A fák terméketlenek maradtak, a folyók vize pangott, a mezők kiszáradtak. Az emberek a falak védelmében ugyan nem féltek a külső fenyegetésektől, de lassanként elfelejtették a nap melegét, a szél simogatását, a szabad ég végtelenségét. Elveszett belőlük az életöröm, a spontaneitás, a kalandvágy. A király, látva népének hanyatlását, egy nap egy varázslót hívott segítségül. A mágus elmosolyodott, és azt mondta: "Felség, a falak nem kívülről védik az országot, hanem belülről fojtogatják. A legnagyobb biztonság a nyitottságban, a változás elfogadásában rejlik." A király sokáig gondolkodott ezen, majd megparancsolta, hogy rombolják le a falakat. A nép először rettegett,