A Váró Híd Lábnyomai

Sokszor érezzük úgy, hogy egy sziget vagyunk, körbevéve a némaság mélységeivel, miközben belül egy híd épül. Egy híd, mely a várakozás csendjéből emelkedik, és a mások felé vezető utat jelöli. Talán észre sem vesszük, de minden kimondatlan gondolat, minden elfojtott érzelem egy-egy lábnyom ezen az éteri építményen. Félünk megtenni az első lépést, attól tartva, hogy a híd még nem elég erős, hogy összeomlik súlyunk alatt, vagy hogy a túloldalon nem vár senki. Pedig a híd nem a célba érkezésről szól, hanem az építésről magáról. Arról a belső munkáról, amikor megértjük, hogy a kapcsolódás nem csupán egy választott aktus, hanem egy mély, belső késztetés. Vajon hány híd áll már készen a lelkünkben, melyet sosem engedtünk szabadon, sosem mutattunk meg? Hány lábnyom porlik szét a várakozás homokjában, anélkül, hogy valaha is átvezették volna a túloldalra a szívünket? Engedd, hogy a hidak megépüljenek, és tudd, hogy a legfontosabb lépés az, amikor elengeded a félelmet, és átlépsz a saját, belső korlátaidon. Mert a túloldalon nem feltétlenül a válasz, hanem a folytatás vár, a közös út új lábnyomai.