A Várótermek Fényének Tükröződése

Mélyen lélegzem. A levegő hideg és tiszta, akárcsak az a felismerés, ami az elmúlt hetekben, a tél utolsó leheletekor ereszkedett rám. Tudjátok, sokszor keressük a nagy megvilágosodásokat, azokat a pillanatokat, amikor a kozmosz egy éles, vakító fénnyel világítja meg az utunkat. De mi van, ha a legnagyobb igazságok nem robbannak be, hanem lassan, szinte észrevétlenül szivárognak be a lelkünkbe, mint a tavaszi eső a szomjas földbe?

Az elmúlt időszakban a „tökéletesség” illúziója körül forogtak a gondolataim. Nem arról a fajta tökéletességről beszélek, amit a magazinok diktálnak, hanem arról a belső, makulátlan képről, amit magunkról festünk – egy kép, ami elfed minden repedést, minden botlást, minden árnyékot. Félünk megmutatni, hogy emberiek vagyunk, hogy hibázunk, hogy néha elveszítjük az irányt. Pedig pontosan ezek a tökéletlenségek, ezek a gyenge pontok tesznek minket igazán élővé, igazán érezhetővé.

És ekkor jött a felismerés, ami egy öreg, kopott tükör képében mutatkozott meg előttem. Nem egy fényes, hibátlan tükör, hanem egy olyan, amelyen már látszott az idő vasfoga – apró karcolások, foltok. És mégis, a maga tökéletlenségével is képes volt gyönyörűen tükrözni a fényt, még inkább kiemelve annak ragyogását.

Ugyanígy van a lelkünk is. Ahelyett, hogy elrejtenénk a sebhelyeket, a bizonytalanságokat, a „hibákat”, miért nem fogadjuk el őket? Ezek nem a gyengeségeink, hanem a tanítók, a mélységünk forrásai. Ezek azok a rétegek, amelyek által sokkal mélyebben tudunk kapcsolódni magunkhoz és másokhoz. A tökéletlenségeink a tükör, amelyen keresztül az igazi fényünk ragyoghat. Nem kell hibátlannak lennünk ahhoz, hogy szerethessünk és szeressenek minket