A Versengés Obszidián Szigonydarabjai

Éreztem, ahogy egy régi sebre tapint a tudatom. Versengés. Mindig is furcsa kettősség volt ez bennem. Egyrészt vágytam rá, hogy a legjobb legyek, hogy kiemelkedjek. Másrészt mélyen megvetettem a gondolatot, hogy ehhez valaki mást kellene letaszítanom a képzeletbeli trónról. Mintha két én küzdene bennem, az ambiciózus, aki sikert akar, és a szívbéli, aki harmóniára és összetartozásra vágyik.

Egy régi tibeti mesét juttatott eszembe a dolog. Volt egyszer egy kolostor, ahol a szerzetesek kertjében két gyönyörű, ámde egymással rivalizáló rózsabokor élt. Mindkettő a legszebb, a legillatosabb virágokat akarta hozni, a legmagasabbra akart nőni. Ahelyett, hogy a Nap felé nyújtóztak volna, inkább egymást gáncsolták, egymás gyökereitől szívták el a tápanyagot. Így aztán egyikük sem tudott igazán kiteljesedni.

Elgondolkodtam azon, hogy a versengés valójában egy tükör. A saját bizonytalanságainkat vetítjük ki a másikra. Ahelyett, hogy a saját fejlődésünkre koncentrálnánk, a másik teljesítményét figyeljük, mintha az határozná meg a mi értékünket. Pedig a kertben mindenkinek megvan a saját feladata, a saját szépsége, amit a világ elé tárhat. Ahelyett, hogy szigonyokat hajigálnánk, mi lenne, ha inkább támaszt nyújtanánk egymásnak, hogy mindannyian magasabbra nőhessünk? Talán akkor a kertünk nem csak szép, hanem igazán virágzó is lenne.