A Versengés Peridot Zöld Szemei

A parkban sétáltam, a naplemente narancssárga festékkel öntötte el a fákat. A távolban két anyukát láttam, gyerekeik a homokozóban játszottak. Az egyik anyuka, szinte észrevétlenül, folyamatosan dicsérte az övét, kicsit hangosabban, kicsit hangsúlyosabban, mintha nem is a gyereknek, hanem a másik anyának mondaná. A homokvára magasabb, a lapátja színesebb, a mosolya ragyogóbb – legalábbis az ő elmondása szerint. A levegő megtelt a versengés finom, de érezhető illatával.

Megálltam egy pillanatra, és eszembe jutott a saját gyerekkorom. Én is éreztem ezt a nyomást, a szüleim talán nem szavakkal, de a tetteikkel, a várakozásaikkal egyértelművé tették, hogy a legjobbnak kell lennem. Jó tanulónak, szorgalmasnak, sikeresnek. Mintha a szeretetük feltétele lenne a teljesítményem.

De vajon miért hajtunk ennyire a megfelelésre, a győzelemre, a mások fölé emelkedésre? Talán a bizonytalanság, a félelem, hogy nem vagyunk elég jók önmagunkban? Talán a társadalom által belénk nevelt program, ami azt suttogja, hogy csak a sikeres ember értékes?

A versengés peridot zöld szemei vakítanak, eltorzítják a valóságot. Nem látjuk a másik ember küzdelmeit, nem értékeljük az egyediségét, csak azt nézzük, hogyan tudjuk felülmúlni. Elfelejtjük, hogy mindannyian a saját utunkat járjuk, a saját leckéinket tanuljuk.

A valódi boldogság nem a győzelemben rejlik, hanem a békében, a harmóniában, az önmagunkkal való elfogadásban. Amikor elengedjük a versengést, és elkezdjük ünnepelni a saját és mások sikereit, akkor nyílunk meg az igazi szeretet és öröm előtt. Akkor érezzük, hogy mindannyian egyek vagyunk, és hogy a másik ember boldogsága a mi boldogságunk is.